A Rival Sons új albumával tovább írja a rockzene történetét: 'Darkfighter' lemezkritika
Tudtátok, hogy a Rival Sons már többször megmutatta magát Budapesten? Sajnos én nem, egyébként a koncerteken is figyeltem volna rájuk. Megérdemelték volna!
Amúgy, 2009-től létezik ez az amerikai rockbanda. Tehát másfél évtizede sincs, hogy tolják, méghozzá remekül. Miattuk is reménykedhetünk hát, hogy a rock-dínók kihalása után sem hull a műfaj a virtuális fekete lyukba.
A termésük eddig hét lemez, plusz szokatlan gyorsasággal, októberben itt lesz a nyolcadik! (Reményeink és a banda ígérete szerint.) Belepillantva a közelmúlt zenekari tükrébe, jó volt meglátni-meghallani a 2016-os Hollow Bones blues-rockjának megkeményedését a három évvel későbbi, két Grammy-jelölést is bevonzott Feral Roots-on, mintegy a sokoldalúságukat igazolandó. És, ez a vonulat meghatározó tényező maradt az aktuális albumon!
Ám, annak rockon belüli stílusa nem mutat egyetlen irányba. Sokkal inkább az összegzés, a szintetizálás jellemzi. Dalokon belül legtöbbször, de a lemezanyag egészét tekintve is.
Korszakos egyéniséget nem igazán vélek felfedezni a Rival Sons soraiban, a csapategység azonban több mint figyelemre méltó. Mindezek szellemében az első dal, a Mirrors úgy kezdődik, mint egy progrock nóta. Todd Ogren finom billentyű-futamait azonban Jay Buchanan éneke a keményebb fájú rock felé tereli, hogy aztán a teljes legénység megmutathassa benne a kivételes hangszeres tudását.
A rá következő, a klipjében modern westernként feldolgozott Nobody Wants To Die előzetesen, önálló életet élve is megtette a kívánt hatást: felkeltette, egyszersmind felfokozta az érdeklődést a hangzóanyag iránt. Ütős, tempós és slágergyanús a nóta. Na nem külön-külön, hanem az mind együtt, egyszerre! Hogy a markáns gitár-témákról ne is beszéljek… Még az AC/DC.”villanyszerelőinek” is dicsőségére válna az ilyen munka! Nekem pedig rohadtul nincs kedvem meghalni ezek után sem (gyengéd utalással a szám magyarra fordított címére), sőt nagyon remélem, hogy a rock and roll „fejéből” is kiszökik az efféle gondolat csírája.
Aztán? A Bird In The Hand éppen olyan ijedt szívdobogás-ritmusban „vergődő” nóta, mint amilyennek azt elképzeled. A Bright Light súlyos gondolatokat megvilágító tiszta fénye meg a Hollow Bones albumot idézi vissza, pár percre legalábbis – a Rapture aktív pihentetése előtt.
A lemezanyag utolsó három dala ugyancsak a fentiek szellemében fut tova úgy, hogy nem csupán leköti a figyelmünket, hanem markáns nyomot hagy az emlékezetünkben, végezetül. Különösen a záró szám, a Darkside furcsa lebegése.
Egyetlen „hibája” az albumnak, hogy negyven percnyi muzsikáról beszélhetünk csupán, ám az minden momentumában, minden másodpercében nagyon él, nagyon ott van. A „töltelék nóta” és az „üresjárat” fogalmait pedig immár törölték a Rival Sons-kézikönyvből.
Történelemórát asszem szükségtelen tartanom, hiszen mindenki tudja, érzi, a saját bőrén tapasztalja: a rock berobbanásától számított bő fél évszázad alatt alaposan megváltozott a világ, azon belül a zene közege is. Hogy mást ne mondjak, a két nagy példakép, Page és Plant nyugdíjazta magát. Ám a beérett, és remélhetőleg végérvényesen beérkezett Rival Sons ebben a helyzetben is őrzi, sőt tovább írja a rockzene történetét. Ha szimplán, kvázi egysíkúan tennék ezt, talán akkor is érdekesek lehetnének a számunkra, de itt sokkal többről van szó! Nevezetesen a rock legnemesebb hagyományainak méltó folytatásáról.
Az album dallistája:
1. Mirrors
2. Nobody Wants to Die
3. Bird in the Hand
4. Bright Light
5. Rapture
6. Giollotine
7. Horses Breath
8. Darkside
A teljes lemez ide kattintva meghallgatható.
Olasz
Kapcsolódó koncertek, klubok
Kapcsolódó érdekességek
Facebook kommentek