Bejelentkezés

x
Search & Filters

Lamb Of God, Kreator, Cattle Decapitation, Blood Incantation, Vended koncertbeszámoló, Barba Negra, 2022.08.10.



Többé-kevésbé a szokásos beszámoló következik.  Előző nap kedden, Pentagram és Life Of Agony volt, agyaltam is rajta, hogy jó lett volna őket is megnézni, de egyszerűen nem tud az ember ennyi felé szétszakadni. Nagyjából az a koncepció, hogy akiket eddig még nem láttam, csak azokra koncentrálok, az abszolút favoritokat viszont képes vagyok többször is megnézni élőben. Amikor kiderült, hogy a Kreator és Lamb Of God turnénak lesz budapesti állomása, kb. azonnal a naptárba véstük ezt a szerdai napot, hogy erre bizony menni kell, bármi is lesz. A helyzet igazi különlegessége az „apróbetűs” részben bújt meg: plus special guests. Ami valójában azt jelenti, hogy a Kreator és a Lamb Of God mellé, odaraktak egy Cattle Decapitation-t, egy Blood Incantation-t és egy Vended-et. Igen. Ennyire bitang felhozatal nem most volt hazai pályán, kár lett volna kihagyni.
 
Fontos: időben megérkeztünk, olyan 18:00 óra magasságában és több száz méteres emberi körkígyó fogadott a bejárat előtt. Sziget fesztivál ide, Brutal Assault oda (oké, a Sziget nem hinném, hogy annyira rettenetesen sok embert szippanthatott el innen) olyan embertömeg gyűlt össze a bulira, amit rég tapasztaltam. Beszéltük is a kocsiban, hogy tuti nem lesznek sokan, erre meg egy tűt nem lehetett leejteni az este folyamán. Mobiltelefont már annál inkább, de az egy másik történet. Mindenesetre, kényelmesen elfértünk, az 5 zenekaros eseményt, okosan átgondolt, váltott színpados fellépésekkel oldották meg, így gyakorlatilag nem kellett várni egyik bandára sem az átszerelések alatt. 
 
Vended
 
A Barba Negra benti, sátras részében nyitotta a line-up-ot az amerikai fiatalokból álló nu-metal / modern rock brigád, a Vended. Róluk annyit érdemes tudni, hogy a csapatot a Slipknot énekes, Corey Taylor fia és Cole Espeland gitáros alapította 2018-ban. Ha ez nem lenne elég, a szintén Slipknot-os Shawn Crahan gyermeke, Simon Crahan püföli itt a bőröket. Szándékosan nem használom a „supergroup” szót, mert nem ez a lényeg. A srácok szemmel láthatóan megküzdenek a maguk hírnevéért, ilyen hátszéllel mondjuk, pont annyira lehet mellé lőni, mint gólt kapura. Lehet, hogy nem éppen a divatos trendeknek megfelelő zenét tolják, (a nu-metal revival nem most lesz) de a lendületük és hozzáállásuk rendkívül szimpatikussá tette őket. Olyan erővel, vehemenciával mozogták be a színpadot, hogy azt vártam, mikor fognak összeütközni vagy állványokat borítgatni. Rutinos mozdulatok, minimális koreográfiával fűszerezve, nem zavaró szinten, karakteres stage-outfit, minden, ami egy jól funkcináló gépezethez kell, 2022-ben. Ezzel semmi gond sincs, érződik a potenciál bennük, még sokra vihetik. Kell azért majd egy ütősen megírt debütáló lemez. Griffin hangilag fullosan az apjára ütött, a srác kiüvölti a lelkét, ahogy kell, a többiekre sem lehet panaszom, mindenki ott volt frankón a szeren. Rövid, de velős műsoruk kellemes perceket okozott. Erre mondják angolul, hogy: „parenting done good”.
 
 
Kreator
 
Meglepő módon, vagy, csak mert benéztem, a Kreator kezdett a szabadtéri nagyszínpadon. Hatalmas kivetítő, piros gyolcsba tekert testek felaggatva, zenével szinkronban feltörő lángnyelvek és kőkemény germán thrash. Mille Petrozza-ék nem bízták a véletlenre: sikerült egy olyan hibátlan koncertet adniuk, amire minden thrasher elégedetten bólintana. És bólintott is. Headbangelés, circle pit és még egy szolid wall of death is belefért. Az elején valahogy nekem nem állt össze annyira a kép, pedig sound a helyén volt, mondjuk némi „alles zusammen” hangerőt el tudtam volna még viselni. A set közepétől aztán totál beszippantott a Kreator zenéje, csak úgy ment a darálás, meg a tuka-tuka, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Mille korához képest hozta a formáját, remek frontember és gitáros-énekes egy személyben. Virgázott is rendesen, fáradhatatlanul. A csávón egyszerűen nem fog az idő, pedig nem mai gyerek. Másik alapítótagjuk, Jürgen „Ventor” Reil dobos, precízen szállította az alapokat, öröm volt hallani azokat a gyönyörű szögeléseket. Sokat hozzátett az aznapi thrash metal katarzishoz, de legyünk őszinték, a Kreator élő legenda, fontosságuk és hatásuk a metal színtéren tagadhatatlan és egyben megkerülhetetlen. Le a kalappal amúgy előttük, hogy képesek ugyanolyan intenzitással és kedvvel muzsikálni, mint 20-30 évvel ezelőtt. Az olyan számok megtették a kívánt hatást, mint a Violent Revolution, Satan is Real, Enemy Of God vagy a Flag Of Hate. A szívemnek oly kedves Phantom Antichrist-nál aztán elszabadult a pokol és a thrash metal zúzdából nem volt menekvés. A koncert végén volt valami teátrális színpadi susmus, Ördög-papokkal, de nem emlékszem pontosan (köszi Roku gin) meg piros konfetti eső, de ami a lényeg, hogy példaértékű perfomance-ot láthattunk-hallhattunk tőlük.
 
 
Blood Incantation
 
Az amerikai Blood Incantation roppant izgalmas zenekar. Két nagylemezük van (a Starspawn és a Hidden History of the Human Race) és egy EP (Timewave Zero), mindegyik kiadvány totálisan másik arcát mutatja a bandának, de a death metal hangok mélyén valahol ott bújik, pontosabban szunnyad az együttes igazi lénye. Ez egy vékony, nehezen kitapintható szál, ami a Blood Incanatation, elsőre komplexnek tűnő személyisége valójában. Akkor fogjuk csak megérteni, ha minden egyes hallgatásnál, a lehető legszabadabban állunk hozzájuk. Lemezről lemezre fognak kibontakozni. Emlékszem, anno amikor berobbantak a Starspawn-nal mekkorát löktek a színtéren, olyan sötétlő erőket mozgattak meg, amire kevesen képesek. Persze magát a műfajt nem újították meg (obskúrusan pszichedelikus black death metal-ként aposztrofálható a debüt, nagy körvonalakban) de a kettes album már más irányt mutatott. A progresszív, Death és Cynic hatásokkal tűzdelt technikás death metal-on aztán csavartak még egyet a fiúk: a Timewave Zero kislemez végig kísérletezős, ambient hangokból álló szónikus folyama sokakat váratlanul ért. Lehet, azon kevesek közé tartozom, akik ezt pozitívumként élték meg, miért ne lehetne ugyanis a műfaji határokat feszegetni? Ugyanúgy Blood Incantation ez is, csak más zenei formában öltött testet. A koncertjüket pont emiatt sehogy nem tudtam elképzelni, játszanak majd valamit, mondjuk 3-4 számot és vége. Vagy csak gitárzúgás, feedback, rituális drone és szétzsibbasztják az agyunkat. Szóval vissza a sátorba és már a deszkákon ment az őrületes cséphadarás. A kvartett fekete massza death metal-t okádott ránk. A gitár-sound olyan masszívan hangosra lett keverve és előtérbe lett téve, hogy a fejemet (inkább a füleimet) fogtam. Éles, hangos, elnyomta szinte az egész ritmusszekciót. Pedig ott olyan blastbeat-ek pörögtek, hogy ihaj. Közelebb pozícionáltam magam a színpadhoz, így oldalról valamit azért sikerült kivenni a dobjátékból. A Blood Incantation most az old school Morbid Angel és Immolation-re hajazó arcát mutatta felénk, rendben is volt, csak ugye a hangzás, hagyott némi kívánnivalót maga után. Őket szívesen megnézném újra egy kisebb klubban headliner-ként, mondjuk az Altars vagy a Fossilization társaságában. 
 
 
Lamb Of God
 
Nos, kérem, elérkeztünk az egyik fő attrakcióhoz. Furcsa, mert utánuk jött még egy záró pusztítás, a tényleges magnum opus (legalábbis számomra) a Cattle Decapitaton, akikről nem gondoltam volna, hogy gyakorlatilag földdel egyenlővé fogják tenni a benti színpadot és vele együtt minket is, de erről majd később. Tehát vissza az Isten bárányára, azaz a Lamb Of God-ra. Randy Blythe (énekes) és csapata pár változáson / tagcserén esett át az évek során. Az eredeti felállásból  Randy és Mark Morton (gitáros) maradt illetve John Campbell (basszeros), az Adler tesók, Chris Adler (dobos) 2019 óta nem tagja a formációnak, helyette Art Cruz dobolt, tesója Willie Adler (gitáros) pedig magánéleti dolgokra hivatkozva nem tudta a nyári turnéköröket bevállalni. Sebaj. Őt a Vio-lence-es Phil Demmel helyettesítette, kiváló kezű gitáros, hozta is a minőséget. Szóval kaptunk 3/5-nyi Lamb Of God féle súlyos fémzenét, amely brutalitásából fikarcnyit sem tudott veszíteni, még ebben az átalakult formában sem. Art ügyes dobos, méltó utódja Chris-nek, bár azt a féle művészi kifinomultságot sajnos nem éri el. Lehet, bennem van a hiba, mondjuk, ehhez többször kellett volna látnom őket. Gyakorlatilag, majdhogynem tökéletes zenei hangképpel operáltak, egyetlen dolog zavart, hogy Randy vokáljai szinte végig alul voltak keverve, nehezen lehetett kivenni az éneket. Ráadásul szerintem ez egy vokál-centrikus muzsika, odab*szós szövegeléssel, illett volna jobban kiemelni. Ezt leszámítva, profi show-t kaptunk, iszonyatos energiákat mozgattak meg aznap este a richmondi fiúk. Folyamatos circle pit ment a közönség soraiban, mosholt mindenki ezerrel, mondjuk az olyan dalokra lehetett is, mint a Ruin (favorit!), Now You’ve Got Something To Die For, Ghost Walking vagy a zárásként előadott már-már a zenekar himnuszának számító Redneck
 
 
Cattle Decapitation
 
Eme bájos zenekarnévvel megáldott emberkék aznap este konkrétan vittek mindent. Nem építeni, hanem pusztítani jöttek. Az egy dolog, hogy eddigre már telítődött a fejem a rengeteg muzsikával, de, hogy lehet-e még az érzést überelni, abban nem voltam egészen biztos. Na, nekik sikerült. A Cattle Decap-et sosem láttam, pedig jártak már nálunk, igaz akkor kihagytam. Ennél csodálatosabb nem is lehetett volna a nap vége, idáig mindegyik banda kiválóan teljesített, és most a Cattle-en volt a sor, hogy megmutassa miben a legjobbak. Valahogy úgy kell elképzelni őket, mint egy átmenetet a műfajok között, black és death metal építőelemek, néhol lassú slam-be hajló részek, korai grindcore és gore-death hatások, progresszív és technikás részek, mindez megfejelve Travis Ryan pokolian agresszív énekével. És persze mindez kib*szott gyors tempóban, amiben szerencsére a blastbeat-ek dominálnak. Ha van olyan torok a death metal szcénában, aki ennyire változatosan brutális orgánummal bír, akkor Travis az. A magasabb tartományokban mozgó, dallamosan előadott vokáltémák hallatán máig feláll a szőr a hátamon. Mellé társul még egy eszelősen előadott frontemberi tevékenység és az egyedi stílusban előadott zene. Pontosabban, ott tartunk, hogy a Cattle Decap lassan saját stílust teremt, az utóbbi két album (The Anthropocene Extinction és a Death Atlas) is a Monolith Of Inhumanity-n megkezdett irányvonalat követi. Programjuk vázát a Death Atlas dalai adták, de előkerült egy régi nyalánkság is, méghozzá a pompás, barátnővel együttnézős videoklippel rendelkező Forced Gender Reassignment. Titokban persze vártam, hogy legyen egy Kingdom of Tyrants, de ennek hiánya semmit nem vont le a produkció értékéből. (Majd máskor.) Tulajdonképpen egy könyörtelen death metal mészárlásnak lehettünk a  szem és fültanúi. Dave McGraw egy állat. A csávó olyan elementáris erővel ütötte a cájgot és olyan dinamikával hozta a blastbeat-eket, hogy leesett az állam. Nem véletlenül az egyik legjobb dobos a színtéren. Külön élmény volt figyelni őt. A gitárosok is kitettek magukért, Josh Elmore néha összetett riffekkel, néha földöntúli gitárharmóniákkal borzolta a kedélyeket, de a Neuraxis-ból és Cryptopsy-ból ismerős, Olivier Pinard-ot sem kellett félteni. Travis őrületes, olykor 6 káb mélyről előtörő vokáljai tették fel végül a koronát az egészre. A hangzás szerencsére jobb lett, mint a Blood Incantation alatt, grandiózusan szólaltak meg a Death Atlas tételei, gyakorlatilag teljes egészeben lement az album, pár szám kivételével. Tudniillik kb. pont a pandémia előtt jelent meg ez a lemez, így megturnéztatni esélyük sem volt a srácoknak. A koncertjük végére nálam már teljesen összefolyt minden, fémzenével telítődtem, aminek a hatását még most is érzem, miközben e sorokat írom. A Death Atlas monumentális, húsbavágóan aktuális címadó tételével zárták a bő órásra nyúló műsorukat, de ebben nem vagyok 100 százalékig biztos, ugyanis annyira elvarázsolt állapotba kerültem. 
 
 
Konklúziók: ami nagyon tetszett, hogy az emberek megnézték az összes zenekart, frankón átmentek egyik helyszínről a másikra, pedig tuti sokan voltak, akik csak és kizárólag a Kreator vagy a Lamb Of God miatt jöttek el. Elég volt csak az átlag egy emberre jutó Kreator pólókat számolni. Saccra 2-3000 ember tombolhatott szerda este a Barba Negrában, rég láttam ilyet, hogy nem széledtek szét vagy ittak unott arccal a söröspult közelében, telefont nyomkodva, társas magányban. Ha van közösségi élmény a metal zenében ahol mindenki fémtestvér, akkor ez az volt. Év eseménye gyanús ez koncert és ennek az évnek még korán sincs vége. Több ilyet!
 
A felettébb hangulatosra sikeredett fényképeket a Bands Through The Lens-nek köszönhetjük.
 
 
Lps Cns